Az utolsó teljes napomra már határozott elképzeléseim voltak, hogy mit szeretnék megnézni.
Az egyetlen problémát az okozta, hogy én már 7 órakor indultam, viszont az eltervezett programok egyike sem nyitott 9 előtt, vagy éppen délután volt érdemes ellátogatni oda.
Igazság szerint a Painted Ladies is a délutáni napfényben mutatja szebbik arcát, de a többi programot átgondolva itt kezdtem a napomat.
Ide könnyen eljutottam, csak a 22-es trolira kellett ismét szállnom.
Ilyen korán reggel, még nincs túl sok ember a parkban, pedig igazán hangulatos kis park ez az Alamo Square, gondolom azért napközben itt is megindul az élet.
Itt kellő időt eltöltöttem ahhoz, hogy az 5-s trolira felszállva már ne órák válasszanak el a Golden Gate parkban található Japán Tea kert nyitásáig.
Úgy gondoltam, hogy nyitásra odaérve még nem lesznek sokan, és még nyugalomban élvezhető a kert, de egy fotós csoport is hasonlóan gondolkodott, mint én, és ők is nyitásra érkeztek.
Kint nagyobbnak tűnt a tömeg, mint amilyen valójában bent volt.
9 dollár a belépő, de szerintem minden egyes dollárját megéri.
Miután kigyönyörködtem magam, elsétáltam az N metróig, majd onnan a Church Streetnél átszálltam a J metróra ami elvitte a Mission Dolores parkba.
A menetrend itt is tájékoztató jellegű volt.
Ha több időnk van a városra, majdnem egy egész napot szánhatunk is a Golden Gate Parkra főként, hogy nagyobb is, mint a New York-i Central Park.
Az első részben említett szerelem továbbra is tartott, igaz azért itt már picit lentebb került a rózsaszín szemüveg és észrevettem pár meglehetősen fura alakot amíg a J metróra vártam.
A Dolores park lenti, majd fenti végén is megáll a metró. Én a fentinél szálltam le, és a kilátás gyors megcsodálása után meglátogattam az arany tűzcsapot.
Az aranytűzcsapnak az a története, hogy a San Francisco-t megrázó nagy földrengést követően rengeteg tűz keletkezett és az ezen a környéken lévő tűzcsapok közül ez az egy működött. Ezt használva tudták a tűzoltók megállítani a tűz terjedését. Azóta is minden évben az évforduló napján megkoszorúzzák és újra festik aranyra a tűzcsapot.
A park egyik padján elfogyasztottam az útközben vásárolt ebédemet.
Ebéd után a Washington Square parkig utaztam a J metró és az 5-s busz segítségével. Itt a 39-es buszra szálltam ami elvisz a Coit Tower-hez. A toronyhoz sok-sok lépcső megmászásával is feljuthatunk, de még sok séta várt rám a mai napon, így a kényelmesebb utat választottam.
Bennem itt is támadt egy kis kérdőjel. Vagy senki nem olvas utána ennek a lehetőségnek, vagy mindenki szeret lépőcsőzni, de mindenesetre ketten utaztunk ezzel a busszal a toronyig. Pedig a másik végállomása nincs is eldugott helyen, ugyanis az nem más, mint a Fisherman's Wharf.
Úgy kb. fél órás sorbanállás és 9 dolláros belépő után már fent is voltam a torony tetején.
A liftben a liftkezelő szórakoztatja az idelátogatókat hasznos és vicces tudnivalókkal.
Ez is egy remekül elköltött 9 dollár volt.
A busz pont elment előttem, így nem volt más hátra, mint neki vágni a lépcsőknek.
Nagyon szép kertek mellett halad az út. Élvezetes, persze inkább lefelé, felfelé biztos nem azon gondolkodtam volna, hogy milyen szépek ezek a kertek. :)
A Levi's Plazan áthaladva ismét a Street Car-ral utaztam, hogy a Market Streetnél felszálljak a 76X buszra. Erről a buszról tudni kell, hogy csak hétvégén közlekedik, ráadásul csak óránként, és végig halad a Marina Heights-on. Ezzel a járattal látogatható a Point Bonita Világítótorony is, azonban ez csak vasárnap és hétfőn van nyitva 12:30 és 15:30 között, ekkor én meg már nem nem leszek a városban.
De sebaj, az utazás fényponjta még hátra van.
A 76X buszhoz sajnos rossz ütemben érkeztem, ezért volt 50 percem valami másra. A valami más a végén a kínai negyed lett.
A kínai negyedhez egy kis praktikus informáicó, annak aki még mindig szeret igazi képeslapokat küldözgetni, mint én. Amerikában nem lehet bélyeget kapni a boltokban, csak is a postán, azonban a kínai negyedben a szuvenír boltban vásárolható bélyeg.
A kis kitérő után visszatértem a megállóba, ahova meglepetésemre pontosan és majdnem tele érkezett a busz.
Mint később kiderült, hogy kiránduló csoport foglalta el a busz 99 %-át. Itt jött elő újra, hogy azt hitték helyi vagyok, ugyanis megkérdezték, hogy én is velük tartok-e a kirándulásra, a csoporthoz tartozom-e?
Nekem ennél jobb terveim voltak, ugyanis a Golden Gate hidat mentem megtekinteni a túloldalról, majd a visszafelé pedig átsétálni rajta.
A kirándulók leszállása után hárman maradtunk a buszon, de a következő megállóban én is leszálltam. A Battery Spencer innen már csak egy rövid kis séta (a rendkívül kevés hellyel rendelkező parkolónál áll meg a busz is).
A kilátás egyszerűen lenyűgöző. Sok itt készült képet nézegettem már, úgyhogy meglehetősen izgatottan közeledtem a kilátópont felé. Amint odaértem, teljesen magával ragadott az érzés. Igen, tényleg itt vagyok.
Úgy éreztem, hogy itt nem tudok elég időt tölteni ahhoz, hogy befogadjam a látványt, de azért elindultam lefelé, hogy most már tényleg testközelből is megtekinthessem / megérinthessem a már sokszor megcsodált hidat.
Megálltam a Vista Point-nál, ha már egy nappal ezelőtt csak felhős időben láthattam, majd szépen lassan, kiélvezve minden percét, átsétáltam a hídon.
A hídról annyit röviden, hogy az Egyesült Államok második leghosszabb függőhídja (2 737 méter a teljes hossza). 1933. január 5-én kezdték az építést, és 1937. május 27-én adták át. Ha ezeket az adatokat nem is, de azt mindenképpen jegyezzük meg, hogy a színe nem piros, hanem nemzetközi narancsszín (International Orange).
A Welcome Centerhez érve úgy döntöttem, hogy hívok egy Lyft-et (ismét olcsóbb volt az Ubernél) és azzal megyek el a Baker Beachre naplementét nézni. Tömegközlekedéssel több, mint fél óra az út és kétszer kell átszállni, míg így az autóra való várakozással együtt sem volt 10 percnél több.
Nagyon kedves sofőröm volt, végig beszélgettük a nem túl hosszú utat.
A Baker Beach mindenképpen megéri a látogatást.
Visszafelé már az Uber volt olcsóbb, így azzal tértem vissza a Welcome Centerhez. Két okból mentem vissza. Egyrészt, hogy az alábbi kép elkészülhessen, másrészt innen már vissza tudtam menni a 28-as busszal a szállásra.
Az utolsó nem teljes napomra már nem terveztem nagy dolgokat.
A napot egy jó kis Cable Car úttal kezdtem, ismét a Powel-Hyde vonalon. Először még úgy gondoltam, hogy majd a Lombart Street-nél leszállok, de annyira magával ragadott a hangulat, hogy inkább végig utaztam vele. Itt megreggeliztem, majd gondoltam visszamegyek a Lombard Streetig, de hatalmas sor fogadott a végállomáson.
Újraterveztem hát a nap további részét, és úgy gondoltam visszamegyek a Golden Gate hídhoz "elbúcsúzni". A Google Maps elküldött egy buszmegállóhoz azonban útközben két sarok után jobbnak láttam visszafordulni a Market Streetre.
Itt már nem a friss szerelmes, rózsaszín ködös szakaszban voltam, megláttam a város olyan arcát, amire nem lehet büszke. Ettől függetlenül a szerelem maradt, de már egy érettebb, hibákat észrevevő, elfogadó fázisba lépett.
Indulás előtt sokat olvasgattam a városról, bevallom, volt, hogy el is gondolkodtam rajta mennyire jó ötlet ez az utazás. Ez vonatkozott mind a nagyfokú hajléktalanságra, mind a romló közbiztonságra. Valóban vannak olyan részek amiket érdemes elkerülni, pl. Tenderloin negyed, de ettől függetlenül még sok olyan része akad a városnak ami továbbra is érdemes arra, hogy meglátogassuk. Sajnos a hatalmas számú autófeltörlés rontja a közbiztonsági átlagot, így aki autót használ a városban, annak nagyon fontos megjegyezni, hogy semmit, de semmit nem szabad az autóban hagyni, még egy töltő kábelt sem, mert képesek érte betörni az autó üvegét.
Az autósoknak még egy dologra kell nagyon figyelniük, még pedig arra, hogy hogyan parkolnak. Az emelkedők-lejtők miatt mindig úgy kell leparkolni az autóval, hogy a kerekeket beállítjuk a járdaszegély felé. Ezt minimális emelkedőn / lejtőn is meg kell tenni, mert 65 dollárunk bánhatja ennek elmulasztását.
A kellemetlen élményt rögtön ellensúlyozta a következő eset. A 30-as buszra szállva azt tapasztaltam, hogy nem jó rá a bérletem. A sofőr mondta, hogy csipogjam le még egyszer biztos úgy már jó lesz. Majd ő realizálta, hogy mi lehet a gond, és szólt, hogy ez a busz feláras. Mondtam neki, hogy én csak a hídig szeretnék menni, nem szeretném elhagyni a várost, mire azt a választ kaptam, hogy tudja, de semmi gond, ne aggódjak, üljek csak szépen le és elvisz ingyen.
A busz egyébként Sausalito-ba megy.
A hidat ismét megcsodáltam, és mivel a Welcome Center most nyitva volt be is mentem. A szokásos szuveníreken kívül lehet kapni 1 dollárért egy képeslapot, ami azt tanusítja, hogy átsétáltunk a hídon. A vásárlás után rá is bélyegezhetjük a dátumot, és a híd pecsétjét. Nekem 1 dollárt ez bőven megért.
1 dollárért egy kis tájékoztató füzetkét is lehet venni a hídról, ez is bőven megéri az árát.
Visszamentem a Powel-Hyde vonal kikötő felőli végállomásához ahol már a második Cable Car-ral el is tudtam menni a Lombard Street-hez.
Innen elsétáltam a Powel-Mason Cable Car-hoz és a Cable Car múzeumig mentem.
Ingyenes lehet látogatni, és igazából az üzem van megcsinálva múzeumnak. Szerintem nagyon érdekes látni, ahogy a valódi kábelek mozgatják az egészet.
A 45-s busszal mentem vissza a szállásra a csomagjaimért, de előtte még azért belekóstolhattam az igazi kínai negyedbe, nem csak a turistás részbe.
A csomagok megszerzése után szintén a 45-s buszt használva jutottam el a BART megállóig.
A buszról leszállva (bőrönddel, hátizsákkal) ismét megkaptam a kérdést, hogy ide valósi vagyok-e. Pedig szerintem ennél jobban nem nézhettem ki turistának :)
A BART jegy megvétele kisebb bénázásba fulladt, ugyanis nem maradt elég kis címletem a vásárláshoz, így kártyával kellett megoldani az ügyletet. Igen ám, de azok az automaták amikre az van írva, hogy Debit Card, azok külföldi kártyákat nem fogadnak el. Egyetlen egy automata volt amire az volt írva, hogy Credit Card, így ahhoz kellett mennem. Persze kb. az összes automatát kipróbáltam mire megkérdeztem az információt, hogy akkor mégis miképp vásárolhatok jegyet.
Ezt az akadályt leküzdve a végállomásnál átszálltam az Air Trainre, hogy eljussak a terminálomig. A BART-nak a nemzetközi terminálon van a végállomása, viszont én még nem hazafelé indultam, hanem az Alaska Airlines-szal Las Vegas-ba.
 |
| SFO Nemzetközi terminál |
Ajánlott bejegyzések