Reggel izgatottan keltem, és már rohantam is az ablakhoz, ugyanis egyáltalán nem jósoltak jó időt erre a fontos napra. Sajnos nem ért meglepetés, ködös, borús, sötét idő fogadott. Eléggé elkeseredetten készültem az indulásra, ugyanis az eredeti célunk az volt, hogy a Grand Canyonnál nézzük meg a napfelkeltét. Direkt ezért is foglaltunk közel szállást a Canyonhoz.
Nem túl lelkesen elfogyasztottuk a reggelit (ami nagyon jó volt, igazi tojásból készült a rántotta! előttünk készítették el, és azt raktak bele amit mi kértünk), és útnak indultunk a park felé. Szürkeség, köd, némi kis eső. Az egyetlen dolog ami némi pozitívum volt, hogy láttunk két szarvast az út mentén.
A bejárathoz érve megvettük a jegyünket - $30 / autó, egy hétig jó, és ingyen használhatók a parkban lévő buszok - és megkérdeztük az ő álláspontját az időjárásról. Vajon látunk-e bármit is, várható-e javulás, vagy az így jártunk kategóriába estünk. Vadőr nagyon lelkesen mondta, hogy igen reménytelennek tűnik az idő, de ne aggódjunk tegnap délutánra is olyan csodaszép idő lett! Szuper, ugyanis mi már nem leszünk itt akkor, haladunk a következő úti cél felé.
Egyre szomorúbban teltek a percek, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy lehet ekkora pechem... és ekkor megérkeztünk a parkolóhoz, ahonnan nem mást láttunk, mint hogy a Canyon irányából már oszladoznak a felhők! Azonnal neki indultunk megkeresni a legközelebbi kilátót - ugyanis a parkolóban letéve az autót, még semmi jele nincsen, hogy itt bizony nem túl messze, ez a hihetetlen természeti képződmény található.
Hó még volt bőven a parkban, de már sehol sem akadályozta a továbbjutást. Később hallottuk, hogy ha két héttel előbb jövünk, a hó miatt egészen biztosan nem sikerült volna véghez vinnünk az útitervünket. De hát nem akkor jöttünk :)
Amit odaértünk a Canyon széléhez, leesett az állunk. Egyik kép sem fogja visszaadni a látványt, de az amúgy sem csúnya Canyont, a napfelkelte, még gyönyörűbbé varázsolta. Az árnyak-napsütéses játéka egyszerűen lenyűgöző volt.
Itt nevetve meg is jegyeztem, hogy úgy tűnik a szerencse nem volt velünk a kaszinóban, de ide igenis elkísért és ezzel sokkal maradandóbb élményt okozva nekünk.
(Az objektív üvegére rá is került némi kosz, amit sajnos csak jóval később vettem észre)
Mire tovább indultunk, már ragyogó, felhő mentes napsütéses idő volt. Egyszerűen hihetetlen!
Mindenképpen többet érdemelne a park, mint amennyi időt mi rá tudtunk fordítani, de azért itt még fejeztük be az ismerkedést a Cannyonnal, hanem tovább indultunk a Desert View Drive-on, és minden egyes kilátónál megálltunk, amik térkép alapján sokkal közelebb tűnnek egymáshoz, egyébként, de ez nem is baj. Így minden kilátónál mást láthatunk. Mindig kicsit más szemszögből, mindig kicsit más részletet felfedezve.
Tény, hogy a Grand Canyon nem a színességével fogja lenyűgőzni a látogatót, hanem az elképesztő méretekkel és formákkal. Engem teljesen meggyőzött, még a sokadik kilátónál is ugyanazzal a csodálattal bámultam a tájat, mint az elsőnél.
Az utolsó kilátót elhagyva már meg sem álltunk a Navajo hídig. Ez egy kis kitérő a Horseshoe Bend előtt, de megéri. A híd az egyetlen közúti híd ami összeköti a Grand Canyon két oldalát, és a Colorado folyón ível át a Marble Canyonnál.
Ha Dél felől közelítjük meg a jobb oldali az eredeti híd, amit 1929-ben adtak át. A második híd megépítésére azért volt szükség, mert nagyon megnövekedett a híd forgalma. A második - bal oldali - hidat 1995-ben adták át a forgalomnak. A járművek innentől kezdve már csak ezt használhatják, az eredeti híd megmaradt a gyalogosoknak és a lovasoknak.
Mindkét végén található parkoló, ha gyalogosan akarunk átkelni az eredeti hídon.
Szerintem mindenképpen megéri a kis kitérőt.
A Horseshoe Bend felé még megálltunk egy kilátónál, ahonnan megnézhettük a Marble Canyont.
Ide felfelé egy fehér mikrobusz lassított minket, amit nem sokkal a kilátó előtt sikerült megelőznünk. A kilátónak nem tudtam ellenállni, így kockáztatva azt, hogy ez a lassúság elénk kerül, ha megállunk.
A látvány nem volt rossz, viszont a kisbusz is megállt mellettünk, és mint a klasszikus bohóc autóból véget nem érő kínai csapat szállt ki, mindenféle méretben. Hirtelen be is népesült, az egyébként elég magányos kilátó.
Itt jegyezném meg, hogy rengeteg kínaival - na, most okosan általánosítok, mert egyáltalán nem biztos, hogy azok voltak, úgyhogy pontosítom is magam - ázsiaival találkoztunk ezen a napon. A Horseshoe Bendnél egy-két németen kívül csak is ázsiaiak voltak. Még viccelődtem is, hogy nem csodálom, hogy ilyen hosszú volt a repülő út DC-ből Vegasba, majd a sok órás autózások, ha a végén Ázsiában kötöttünk ki.
És akkor következzen a sokat emlegetett Horseshoe Bend, amiről meglepve olvastam, hogy nem olyan ismert. El nem tudtam képzelni, hogy ez miképpen lehetséges, ugyanis ez volt a legelső dolog ami rákerült a listámra amint kiderült, hogy merre is utazunk. Ehhez képest rendkívül amatőr voltam. Olvastam valahol, hogy a parkolóból kb. 10-15 perc és ott is vagyunk. A Google Maps-en is megnéztem, hogy miképp néz ki a terep, egy dombra fel, majd onnan le és ott is vagyunk. Az autóból kiszállva, megindulva a domb felé kint is van egy ajánlás, hogy vízzel induljunk neki az útnak. Nem is értettük, hogy ez miért van ott, gondoltuk biztos a nyári forróság miatt a hülye turisták ne induljanak útnak folyadék nélkül. Így gyanútlanul felmentünk a dombra, majd meglepve vettük észre, hogy ez nem 10 perces séta lesz.
A kép már lent készült, de azért szerintem látszik, hogy messze van az a kis tetős pihenő a domb tetején.
Igaz nem volt nyári forróság, de a napsütésben visszafelé már nagyon nem jött volna rosszul a víz. Meg is állapítottuk, hogy máskor inkább hallgatunk a táblára :)
Itt teljesen a természet uralkodik, nincs korlát sem. Mindenki vérmérséklete szerint állhat a szakadék szélére.
Mondanom sem kell, hogy ez a hely is élőben sokkal lenyűgözőbb. Itt is a méreteivel hódít a táj, és azzal, hogy bebizonyítja ismét, hogy micsoda csodákra képes a természet.
Innen már csak egy célunk volt, hogy megcsípjük a naplementét a Monument Valleyben.
A Colorado fennsíkon lévő Navajo törzsi parkban egyetlen szálloda található. A neve mindent elmond: The View.
Az összes szoba erkélyes, bármelyikből hibátlan a kilátás.
A naplemente már itt ért minket, bár itt a napfelkelte az igazán nagy látványosság, ugyanis a nap a sziklák mögül bújik elő, de azért a naplemente fényei se utolsók.
A látványban gyönyörködve azon is elgondolkodtunk, milyen szerencsések vagyunk, hogy a felkelő napot még a Grand Cannyonnál láttuk, a lenyugvót pedig már itt. Hatalmas élmény.
A parkba egyébként belépőt kérnek, de mikor mi odaértünk már senki sem volt a kis bódéban, így az sem derült ki, hogy a szálló vendégeinek is fizetni kell, vagy sem.
A földúton szabadon is autózhatunk, de vannak olyan részei a parknak, ahova csak vezetett túra keretében juthatunk el.
A hotelen kívül van egy ajándékbolt, és egy étterem is.
Korábban már említettem az adagokat és az árakat. A hotelben vacsoráztunk, mert a környéken nincs más lehetőség rá. Klubszendvics szerűt rendeltem, de kenyér helyett az alapanyagok itt pitában jöttek. De az adag ismét, hatalmas volt! A felét sem tudtam megenni. Az ára 14 dollár volt - ha jól rémlik - viszont itt is járt hozzá egy leves, vagy saláta. Ha főszezonban jövünk, akkor egyszeri út a saláta és leves pulthoz. Mivel február annyira nem számít főszezonnak így választhattunk, hogy saláta vagy leves. Én a leveset választottam, ami egy burgonya leves volt baconnel. Nagyon-nagyon finom volt. Teljesen nem volt krémleves, mert voltak benne burgonya darabok is.
Akkor vissza az árhoz. A víz ingyen volt, újratöltve, kaptam egy nagyon ízletes levest, majd egy hatalmas pita klubszendvicset egy olyan helyen ahol semmilyen más étkezési lehetőség nincs. Így azért már átértékelődik az az árcédula.
Az ajándékboltba kaptunk kupont a szobához. Itt nem ismerik a kedvezmények nem összevonhatók kifejezést, ugyanis ezt a kupont felhasználva simán megvehettük az 50 %-os kedvezménnyel adott Navajo kerámiák egyikét, kereken 5 dolláért. (eredeti ára $50, majd a kedvezménnyel $25 lett belőle, és a $20 kuponnal már csak ennyi maradt).
Ha már az előző reggel olyan igzatottan keltem, akkor itt már nem is tudom mit mondhatnék. Amint kinyitottam a szemem, már az erkély ajtóban álltam, és vártam a csodát. Kiültünk a teraszra, hogy onnan nézzük a természet műsorát, de olyan hideg volt, hogy le kellett szaladnunk a téli kabátokért a kocsihoz.
Miután 'lement a műsor' megreggeliztünk, ez már csak azért is említésre méltó, mert mikor a szobát foglaltuk egy árva szó sem esett arról, hogy az ár a reggelit tartalmazza, így érkezéskor ért minket a pozitív meglepetés. Engem meg étkezéskor a negatív meglepetés, ugyanis mindig szeretek új ételeket kipróbálni, helyi márkákat megkóstolni a már ismert termékekből, így nem is volt ez másképp most sem. El is vettem egy általam eddig még sosem látott krémsajt márkát, rákentem a kenyeremre, és magabiztosan elkezdtem enni. Ez addig tartott, amíg az ízlelőbimbóimból az információ el nem jutott az agyamig, itt bizony nem egy normál krémsajtról van szó, hanem epresről. Úgy bizony, amit nekem sikerült elvennem az egy epres ízesítésű krémsajt volt. Azóta se értem, hogy milyen megfontolásból hozták ezt a szörnyszülöttet a világra...
Mára már inkább utazás várt ránk, de azért nem maradtunk látnivaló nélkül.
Elsőként következett a Four Corners Monument ($5 a belépő), ahol Utah, Arizona, New Mexico és Colorado állam találkozik.
Teljesen üres volt, ezen a napon mi volt az első látogatók.
Nem tudom szezonban tele vannak-e az árusító helyek, de azt biztos, hogy mennyiségüket nem bízták a véletlenre. Most azonban csak 1-2 helyen lehetett volna vásárolni Navajo csecsebecséket.
Útközben a Spektrumról és különböző ismeretterjesztő csatornákról már ismert jelenséggel találkoztunk, ami nem más, mint a ház költöztetés. Teljesen felvillanyozott mikor megláttam a teherautókat, ilyet még előtte csak ezekben a műsorokban láttam.
Az egyik házat két részletben szállították, a másikat egészében.
A Window Rockhoz igyekezve tavasz és tél váltogatta egymást, különböző érdekesebbnél érdekesebb tájakon.
Window Rock a település neve is, nem csak a képződményé.
A Petrefied Forest Nemzeti Parkoz elég későn érkeztünk, zárás előtt kicsivel több, mint egy órával. Tanakodtunk egy sort, hogy vajon így is megéri-e a $20 dolláros belépőt, de a végén bementünk, sose lehet tudni járunk-e erre még valaha. A vadőrhölgy tájékoztatott minket, hogy záráskor nem zárják ránk a kaput, hanem onnantól már nem állhatunk meg sehol, egyenesen kifelé kell haladni a parkból a legközelebbi kijárat irányába. Így elég sietősen tekintettük meg a helyeket, nem is álltunk meg minden kilátónál, csak ami ígéretesebbnek tűnt.
A figyelmeztetés ellenére mi voltunk az egyetlenek akik ezt be is tartották. A többiek még nyugodtan élvezték a parkot.
Bevallom bennem nem keltett akkora hatást a park, mint vártam. Ok, millió éves farönkök, és képződmények, de valahogy nem ragadott magával.
Holbrookban szálltunk meg, ami innen nem messze található. A város szintén a Route 66 mentén fekszik, viszont nem csak ezért érdekes, hanem a sok dinoszaurusza miatt is.
Másnap reggel a helyi Wigwam hotelnél kezdtünk, ahol éppen egy család költözködött ki a szobából, így az ő kedvességüknek hála, belül is megtekinthettük ezt a nem mindennapi alvási lehetőséget.
Maga a szoba nagyobb, mint aminek tűnik, viszont a fürdő nagyon pici.
Még azt a jó tanácsot is kaptuk, ha itt szeretnénk megszállni mindenképpen győzödjünk meg róla, hogy működik a fűtés, mert nagyon hideg tud lenni az éjszaka folyamán.
A következő állomásunk a Jack Rabbit Trading Post lett volna, azonban sajnos zárva volt. Itt terveztük megvenni a Route 66 üdítőinket is, de így másik helyet kellett találunk a beszerzésre.
Így nem volt más hátra, mint abban reménykedni, hogy Winslow-ban sikerül beszerezni. A weboldaluk szerint több lehetőségünk is adódik majd, reméljük.
Winslow, Arizonát az Eagles együttes Take It Easy dala tette híressé, és 1999-ben még egy parkot is létrehoztak emiatt itt.
"I'm a-standin' on a corner in Winslow, Arizona and such a fine sight to see."
A szemközti szuvenír boltból folyamatosan szól a zene, és szerencsére Route 66 üdítőjük is volt.
A repülőnk másnap Phoenixből indult hazafelé, de mivel időnk még volt bőven nem a 17-es úton közelítettük meg Flagstaff-ból, hanem a gyönyörű 89A-n, Sedonán át.
A szakaszt én vezettem, így túl sok kép nem készült, de ami mégis, azok is csak telefonnal. Az útvonalat bátram ajánlom mindenkinek, csodaszép!
Több helyen is meg lehet állni, de a legtöbb helye fizetős a parkolás.
Phoenix-ben semmi érdemleges nem történt, azon kívül, hogy egy igazi klasszikus motelben szálltunk meg.
Illetve még egy dolog eszembe jutott.
Amerikában mindenhol nagyon szeretik megkérdezni, hogy ki merről jött, de a Hungary válasszal sehol sem tudtak semmit sem kezdeni, kivéve itt. Amikor vacsorázni voltunk a pincérlány is kedvesen megkérdezte, majd a válaszom után, már vártam is, hogy egy ok-kal elintézi, de nem. Felcsillant a szeme, és egyből rávágta, "Budapest, right?" Még azt is tudta, hogy Magyarországon bizony magyarul beszélnek az emberek, ami errefelé végképp meglepő. Kicsit el is beszélgettünk, mert ő is szeret utazni, járt már Európában is, vágya is hogy egyszer eljusson Prágába és Budapestre, de legközelebb júniusban, Kínába megy. Azt mondta annyira nincs itt mit csinálni, így mindig utaznak a barátjával. A flighdiary oldal ajánlásával már végképp jó barátok lettünk :)
Phoenix-ben sokan vannak, mindenhol. Utakon, boltokban, éttermekben, mindenhol. Főleg nagy a kontraszt aztuán, hogy olyan utakon jártunk az elmúlt napokban, ahol a turistás helyek kivételével egyedül voltunk, se előttünk, se utánunk senki.
Az időjárás is más, itt már meleg volt. Kicsit rosszul is éreztem, amiért az este azon mérgelődtem, hogy a szobában nem működik rendesen a légkondi :)
Reggel az autót leadtuk a Car Rental Centerben. Szokásos, honnan jöttünk? Hungary. Ah, okay.
Ilyenkor már nem mindegy melyik terminál shuttle buszával megyünk, de könnyű megtalálni mindegyiket. Ha a légitársaságot tudjuk, már nem is kell tudni a terminált, mert ki van írva ez az információ is a táblákra, sőt mielőtt felszállunk a buszra, a sofőr is megkérdezi, nehogy rossz buszra szálljunk.
A reptéren self-checkin van, nekünk kell mindent végignyomkodni egy monitoron, csak azért jön egy alkalmazott oda, hogy összenézze a bőröndcímkénket a tényleges végállomással. Útlevél ellenőrzést és minden egyéb mást a gép old meg.
Szép új Boeing 737-es jutott visszafelé. Itt már nem volt az üléstámlákban egyébként is fizetős szolgáltatással rendelkező monitor.
Az átszállási idő Washington DC-ben a menetrendszerinti érkezés miatt bőven elégnek bizonyoult. Viszont fordult a kocka, ugyanis egy régi 777-es jutott. A háttámlát nem szoktam döntögetni, de éjszakai járat lévén gondoltam egy kicsit mégis csak megdöntöm, hátha sikerül aludni, de nem működött. Az idefelé út jó tapasztalata után erre a járatra is megvettem az Economy + jegyet, ugyanúgy megvárva, míg lemegy az ára. Szerencsére még jutott olyan hely a középső szekcióban, ahol nem volt a középső ülésen senki. Ez még mindig egy hatalmas előny, de a lábtér itt már kevesebb volt, mint idefelé. Mivel Economy + helyekről beszélünk, még így is bőven elég volt, de nem tudom mi lehetett így a normál Economy osztályon.
Szintén időben érkeztünk, ezúttal Frankfurtba, ahol szoros volt az átszállási idő.
Az érkezéskor fura dolog történt.
Mondta a kapitány mikor elbúcsúzott, hogy kellemes időtöltést Frankfurtban, a továbbutazók pedig figyeljék kiszálláskor a monitort a kapu információkkal. Eddig semmi különös nincs, ez így van mindenhol, mi ebben a fura? A fura az volt, hogy nem monitor volt a kiszálló kapunál, hanem egy srác A4-es papírlapokkal a kezében az induló kapuk számaival. Oda kellett menni a következő gép céljával,és megkérdezni tőle. Ugye mondtam, hogy fura? :)
Mondta is, hogy A26, és hogy balra lesz. Szedtem a lábam, iparkodtam ismét, de azért amikor találtam végre egy monitor falat megnéztem, hogy biztos jól értettem-e a számot. Kerestem is a gépet, de valamiért 15 perccel előbbinek hittem az indulást, mint valójában, így nem is találtam a gépem hirtelen. Rengeteg gép megy Frankfurtból, ezért ez a kis figyelmetlenségem rögtön kétségbeesést eredményezett, aztán a következő monitoron hirtelen megpillantottam Budapestet! Mégsem olyan rossz az ABC rendű kiírás? - gondoltam magamban, majd tovább indultam.
Még egy dolog nagyon szembetűnő volt megérkezés után, hogy mennyivel szebbek Európában a repterek. Világosak, hatalmas ablakokkal, míg odaát, elég sötét mind. (legalábbis amiken én jártam)
Így a kapu felé meg is csodálhattam több A380-ast is.
A gépünkhöz buszoztunk, az út eseménytelenül telt, időben indultunk és érkeztünk.
Ajánlott bejegyzések