Road trip volt a javából. Az útvonal tervező szerint 1,263 mérföld várt ránk, ami 22 óra vezetést jelent 4 nap alatt. Nem kevés, de ha látni is szeretnénk valamit, akkor ahhoz menni kell.
Ahogy az előző posztomban említettem, a Valley of Fire-t áthelyeztük egy nappal, így egy kis időelőnnyel indultunk ezen a napon. Ezzel az előnnyel a terv az volt, hogy a nap végén, a tervezettnél előbb érünk a Grand Canyonhoz, és így majd egy gyönyörű naplementében lehet részünk... de ez csak terv maradt.
Az útvonalunk a következő napokra így nézett ki:
Az első állomásunk a Hoover-gát. 1931-ben kezdték építeni a Colorado folyón és egyes források szerint 1935-ben, míg más források szerint 1936-ban készült el. A különbség oka, hogy a fizikai építkezést 1935-ben fejezték be, viszont az erőművet csak 1936-ban helyezték üzembe. Elkészültekor a világ legnagyobbja volt, és nevét az Egyesült Államok 31. elnökéről Herbert Hooverről kapta.
Kétféle túrára is befizethetünk. A nagyobb (és drágább) a Hoover-gát túra, ami 1 órás. Ezen a vezetett túrán bejárhatjuk az erőművet és a gyalogos folyosókat a gáton belül. $ 30 és tartalmazza a látogatóközpontba belépést is. Merthogy a látogatóközpont itt nem ingyenes ám, $ 10 a belépő. A kisebb vezetett túra csak az erőmű látogatást tartalmazza 30 percben, szintén látogatóközpont belépővel együtt, ára: $ 15.
Mi egyikre se fizettünk be, inkább végig sétáltunk a gáton. Legalább ezt ingyenesen megtehetjük. Bár Vegas felől érkezve a parkolóház sem ingyenes...
A DC-ből Vegasba tartó repülőn megnéztük Chevy Chase idevágó klasszikusát a Vegasi vakációt, úgyhogy nem hagyhattuk ki, hogy ne keressük meg a kis ajtót, amin Clark majdnem kiesik a túra során. Meglepő, de tényleg van ott egy kis ajtó :)
Mielőtt odaérkeztünk, úgy gondoltam, hogy az a rész, ahol mélybe látni sokkal félelmetesebb lesz, mint a másik oldal. Tévedtem.
A gát közepén húzódik Arizona és Nevada állam határa, ami azt is jelenti, hogy nem csak államot, hanem időzónát is váltunk.
Sajnos a képeken is látható viaduktról semmi sem látható a gátból, ha autózunk a magas védő- oldalfalnak köszönhetően. Van lehetőségünk azonban gyalogosan is átkelni a viadukton, ahonnan minden bizonnyal remek a kilátás, de sajnos nekünk erre már nem volt időnk, sok mérföldet kellett még megtennünk a következő szállásig.
A következő megállónk a Route 66 városa Kigman volt.
Route 66-ről röviden: A 7 államon áthaladó 66-os országutat 1926. november 11-én kezdték el építeni, és mindössze 11 év alatt el is készült. Santa Monicától egészen Chicagoig tart. Az út népszerűsége az évek folyamán egyre csak nőtt. Az elején gazdasági okai voltak, később turisztikai. Azonban 1956-ban Eisenhover német mintára létrehozta az amerikai kereszteződések nélküli államközi autópályák rendszerét, mellyel megalapozta a 66-os országút végzetét.
Az autópályák nem csak több sávosak voltak, mint a korábbi országutak, hanem a megengedett sebesség is nagyobb volt náluk, így a Route 66 is teljesen elnéptelenedett. Sok szakaszát pótolták az I-40-es autópályával (I jelentése: Interstate - államközi), így sok helyen ha követni akarjuk az eredeti útvonalat, már csak az autópályán kamionok sokasága között tehetjük meg.
A 90-es években fedezték fel az államok, hogy micsoda történelmi jelentőséggel autóút halad át rajtuk. Ekkor kisebb felújításokat végeztek az utakon, felfestették több helyre a Route 66 szimbólumát, és megkapta a Historic Route 66 nevet is a turizmus fellendítése érdekében.
Tehát Kigman. Találhatunk itt Route 66 múzeumot, szuvenír boltot (ahol az összes termék árában a 66-os szám biztosan szerepel) és klasszikus diner-t is.
A múzeum épülete, hogy is mondjam érdekes. Mindenki valami másra számít, és mikor belép nem azt kapja, mint amit vár. Hogy mit is vártunk, nem tudom de biztosan nem azt amit kaptunk. Ezzel határozottan nem voltunk egyedül, ugyanis az utánunk következők arcán is kiült egy kérdőjel, ami pici csalódottsággal párosult.
Belépve balra információs pult, de különböző kisebb relikviákat is árulnak, jobbra szuvenír bolt - a már említett 66-os árcédulákkal - azonban ez már ajtó mögött. Felfelé lépcső, de semmi nyoma annak, hogy itt élet van. A lépcsőn felérve kicsi kiállítás az út építéséről, és itt található a múzeum is, amiért belépőt kell fizetni. Mi nem fizettünk, így nem tudom megéri-e a látogatást vagy sem.
És itt követtünk el egy hatalmas hibát. Ahelyett, hogy az I-40-esen haladtunk volna szépen Williams felé, a plusz kis időnket kihasználva úgy döntöttünk, hogy adunk az életérzésnek és teszünk egy kis kitérő a Historic Route 66-en. (A fent már látott térképen a pirossal jelölt szakasz)
Az úton csak 45 mérföld / óra a sebességhatár, és nem is egy észveszejtően szép szakasz. Az viszont tény, hogy tényleg kihalt az út, teljesen úgy érezhettünk magunkat, mint egy apokalipszis után.
Sajnos így picit keserű szájízzel érkeztünk a másik Route 66 városba Williamsbe. Sajnos a naplementét innen kellett hogy megcsodáljuk, pedig egészen biztos csodaszép lehetett volna a Grand Canyon-nál.
Itt is klasszikus Diner és több szuvenír bolt is van, ahol szerintem teljesen kimaxolják az út adta lehetőségeket.
Ebben a boltban az árak már nem tartalmazták a 66-os számot.
A rendszámtáblákból megalkotott USA forma pl. $ 500. Szerintem ennyiért sokáig a boltot fogja díszíteni.
Útban Tusayan felé, ennyit láttunk a naplementéből.
Az út nagy részét a lemenő nap fényében tettük meg majd sötétben érkeztünk a szálláshoz. Williams és Tusayan között ismét elég egyedül érezhettük magunkat, ugyanis egy - két szembejövő járműtől eltekintve üres volt az út, így eléggé meglepve tapasztaltuk, hogy a szállásunk check-in pultjánál sor van. Nem is kicsi! Jó, nem MGM méretű.. :)
Sokan ajánlják, hogy költségkímélő Flagstaff-ban lakni, ha a Grand Canyon-hoz látogatunk, azonban szezonon kívül a Tusayanban lévő Best Western remek ár-érték arányú szállás kb. 12 perc autóútra a kanyontól.
Ajánlott bejegyzések